Amikor valaki – akár ez az oldal is – a freelancer munkáról, életről ír, valószínűleg más fogalmak kapcsán ír róla, mint amilyenek az én fogalmaim. Én már nem akarok az lenni, már nem akarom megvalósítani a szabadúszó életet, mert már az vagyok és már megvalósítottam. Kész.
De a szabadságnak mindig vannak új fokozatai.
Huszonévesen örültem, hogy a gyerekek mellől nem kell elmennem dolgozni. Az első pár ilyen próbálkozás után végleg elegem lett az alkalmazotti életformából. Hülye egyedül is tudok lenni és ennek bizonyítékaként vállalkozó lettem. Akkor úgy éreztem, hogy ez a csúcs, szakítottam a 9-5-ig robottal és a realitás tengerén próbáltam, főleg éjszakánként dolgozva egyensúlyozni. Egy olyan hajóban, mint Bolygó Hollandi, és pont annyira tűnt elátkozott kísérletnek. Ebben az időszakban megoldást kerestem.
Harminc évesen már a köztudatban forgott a távolról dolgozó kiválasztottak fogalma. Senki sem tudja mit dolgoznak, de kívülről úgy tűnik mindig ráérnek és nem csinálnak semmit. Ebben az időszakban már jóval kevesebben kérdezték meg mikor lesz IGAZI munkám. És én is olvastam a 4 órás munkahét című könyvet. Kezdtem sejteni, hogy mást is tehetnék, mint berakom a mosást, vagy hétfőn délelőtt megyek el tüntetően nagybevásárolni! Ekkor kezdtünk el kisebb utakra menni a gyerekekkel, lógtunk az oviból péntekenként, előbb a Balatonon, majd az Alpokban feszítettem a laptoppal, mint a pók a lucernásban, hogy én most digitális nomádkodom. Ebben az időszakban feszegettem ennek az életformának a határait.
Negyvenegynéhány évesen a magasélet az volt, hogy vettünk egy hajót és délelőttönként a váci Dunán ringatózva élőztem vagy amíg a férjem horgászott, írtam az anyagaim. Aztán 2-kor húztunk haza a gyerekekért. Egészen addig a pontig, úgy éreztem, hogy én már lekéstem arról, hogy nyakamba vegyem a világot, míg valaki ezredszer ezt nem mondta: Ha nekem ilyen munkám lenne, már rég nem élnék itt! Ekkor tudatosodott bennem valójában, hogy olyan lehetőségem van egy másfajta életet élni, mint eddig semelyik generációnak nem volt.
Úgyhogy egy nap autóba pakoltunk mindent, ami fontos, a három gyereket és meg sem álltunk a Kanári-szigetekig, ahol sosem jártunk, hogy kifeküdhessek a pálmafás óceánpartra a laptopommal dolgozni, ahogy a képeken láttam. Aztán kiderült, hogy semmit nem látok a kijelzőből és ha a homokot fújja a szél, akkor az nem csak a bőrömnek csapódva rohadtul fáj, hanem a laptop minden nyílásából, külön kis porszívófejjel kell majd kiporszívózni a spanyol szervizben.
Ebben az időszakban kinyílt számomra az egész világ: beláttam az Instagram fotók mögé és tisztába kerültem azzal is, hogy épp benne ülök egyben. És ez bárhol lehet.
Most meg itt élek. Bármelyik nap digitális nomádkodhatnék az óceánparton. De eszem ágában sincs munkára elpazarolni ezt az időt. És gyakran kezdem tényleg a napot úgy, hogy csak kiülök hallgatni a hullámokat. Máshol tart az, amit erről gondolok és máshol tart az is, hogy hol látom magam tíz év múlva. Közben a freelancer életutamon is negyedszer váltottam karriert. És ma is van, hogy egy lusta vasárnap délutánt beáldozok mondjuk ilyen cikk írásra, hogy magaménak tudhassak egy egész szerdát vagy egy egész hetet is akár.
A szabadság ez: hol vannak a határaim?
Soha nem más állította fel a határaimat, de tény, hogy a környezet, az, hogy az ember kikkel veszi körül magát, behatárolja azt, hogy esetleg csak a megyehatárig lát. Erre sokszor láttam példát, amikor vállalkozói mentorként szabadúszókat kísértem az útjukon és hiába ült az internet előtt, dolgozhatott volna a világ bármely szegletébe, csak 50 km-es körben gyűjtött ügyfeleket. A fejében még élt a határa.
Gondolhatnám azt is, hogy már megérkeztem, nincs több állomás. Bekapcsolhatom a nyugdíjas éveket, mint oly sokan teszik az ötvenhez közeledve, nekem már minden mindegy alapon. Csakhogy én azt látom, hogy ez még csak a félidő.
Negyven felett nem lekéstél – hanem megérkezel
Sokáig én is azt hittem, hogy van egy menetrend. Hogy valahol huszonévesen indul az a vonat, amire fel kellett volna szállni, és ha lekésted, hát annyi: maradsz a peronon nézni, ahogy mások elhúznak melletted egy lakókocsival Baliig. Aztán negyvenegynéhány évesen, amikor a legnagyobbat váltottam, esett le, hogy ez az egész menetrend kamu volt. Nem késtem le semmiről. Csak addigra végre tudtam, hová akarok eljutni és a legfontosabb – azt is, hová nem.
Mert ez a kor pont erről szól. Húszévesen mindenre igent mondtam, mert nem tudtam, mit érek. Negyven felett már tudom, és ez nem arrogancia, hanem nyugalom. Tudom, mit nem vállalok el, mennyiért dolgozom, kivel nem akarok egy projektben sem lenni, és mikor mondhatom azt, hogy „köszönöm, ez nem nekem való”. Ez a fajta tisztánlátás húszévesen megfizethetetlen lett volna – és most aranyat ér.
Az előnyök, amik huszonévesen még nem is voltak meg
Az első a tizenöt-húsz év, ami mögötted van. Tapasztalat, szakmai tudás, egy névsor a telefonban, emberek, akik már dolgoztak veled és tudják, hogy megbízhatnak benned. Huszonévesen a nulláról indulsz; negyven felett van egy alapod, amire építhetsz, még akkor is, ha teljesen új irányba indulsz, olyan skilleket hozol magaddal – kitartás, ember ismeret, következetesség, amik az igazi erősségeid, bármit építesz rájuk.
A második az önismeret. Tudod, mikor vagy a legjobb formádban, mi rabolja az energiádat, mennyi pénz az, amitől nyugodtan alszol. Nem mások visszaigazolására hajtasz, mert azt a leckét – remélhetőleg – már megtanultad. És ez az, ami a legtöbb energiát felszabadítja: nem azzal töltöd az idődet, hogy bizonyíts. Negyven múltam, amikor rájöttem, hogy nem kell foglalkozzak véleményekkel, és ami a legfontosabb még a hozzám közelállóknak sem kell az engedélye semmihez, amit csinálok. Ez az én életem.
A harmadik a perspektíva. Túléltél már néhány mélypontot, kudarcot, „most összeomlik minden” pillanatot és kiderült, hogy nem omlott össze. Ez a fajta nyugalom húszévesen egyszerűen nincs meg, és pont ez teszi elviselhetővé a vállalkozói lét hullámvasútját.
A hátrányok, amiket nem érdemes szépíteni
Negyven felett ritkán dönthetsz egyedül. Ott a lakáshitel, a gyerekek, néha a szülők, egy életszínvonal, amit nem akarsz hirtelen padlóra küldeni. A tét nagyobb, és ezzel együtt a félelem is. Húszévesen ha bedőlt valami, hazaköltöztél anyádékhoz; most te vagy az, akihez hazaköltöznek. Az engedély nem kell ugyan, de a generációnkban dolgozik a beleégetett felelősségtudat. Itt mérlegre kell tenni, hogy mikor, ha nem most?
A kockázattűrésed viszont kisebb, és ez nem hiba, hanem reálitás. Nehezebb otthagyni a biztos fizetést, amikor pontosan tudod, mennyi minden múlik rajta. És ott a tempó kérdése is: én huszonévesen éjszakákat húztam le a laptop előtt, ma már nem tenném meg, mert tudom, mibe kerül másnap vagy hosszú távon. Ennek az árát igazából most fizetem az egészségemmel.
És van egy csendesebb csapda is: a kényelem. Minél régebb óta csinálsz valamit, annál nehezebb kilépni belőle, még akkor is, ha már rég nem tölt fel. A „majd jövőre” negyvenöt felett gyorsabban válik sohává, mint gondolnánk.
Mire érdemes figyelni, ha nagyot akarsz váltani?
Legyen ejtőernyőd, mielőtt ugrasz. Néhány havi költség félretéve nem luxus, hanem az, ami miatt nem pánikból fogsz dönteni az első nehéz hónapokban.
Ne égesd fel a hidat egy nap alatt. Ha teheted, kezdd mellékvágányon. – egy projekt, egy ügyfél, egy esti óra. Hadd bizonyítson az új irány, mielőtt mindent rátennél. Többször voltam váltásokban még így is és sokszor derült ki közben, hogy hosszú távon nem élvezném.
Építs arra, amid már van. A legtöbben azt hiszik, negyven felett a nulláról kell kezdeni. Pont fordítva: a meglévő tudásodat, kapcsolataidat fordítsd új irányba. Nem biztos, hogy bankból pékként leszel boldog, lehet, hogy csak a multis állás helyett elég egy független tanácsadói munka.
Vigyázz az energiádra, mert ez maraton, nem sprint. És senkit nem érdekel, ha lassan futod le. Ne a húszéves digitális nomádok Instagram-fotóihoz mérd magad. Nekem is vannak ilyen pillanataim, de aztán rájövök, hogy az én értékem pont a kor, a tapasztalat, a tudás és nem az, hány követőm van. De az mind tudja ki vagyok és mivel foglalkozom.
És talán a legfontosabb: döntsd el, neked mi az „elég”. Mert lehet, hogy te megállsz ott, hogy nem kell bejárni dolgozni a mókuskerékbe és végre senki nem ugráltat. És ez teljesen rendben van, hogy elég, ahogy az is, ha felraksz mindent egy lapra.
