#orsiontour | Digitális nomád kalandok | 13.rész | Varázslatos Himalája

0
394
Orsi on tour 13. rész cover

Volt már olyan érzésed, hogy valamin nagyon, de nagyon szeretnél változtatni? Hogy olyan jó lenne mindent hátrahagyni és venni egy csak oda repjegyet, bárhová? Néhány hete fogtam magam, bedobozoltam az életem, bepakoltam a bőröndbe és vettem egy repülőjegyet Indiába, csak oda. Szia, Orsi vagyok, ha érdekel a történetem, tarts velem az utazásaimon!

13. rész

A lagziból (12. rész) úgy távoztam, mint Hamupipőke, köd előttem, köd utánam, kb hajnal 2-re értem haza és 7-nél előbb nem tudtam kikászálódni az ágyból. Pedig Aman Rana, az indiai srác, aki az ashramban dolgozik és elhívott a Himalájába túrázni, a lelkemre kötötte, hogy korán induljak, mert Indiában sosem lehet tudni.

Uttarkashiba kellett eljutnom, ez az indiai Himalája lánc keleti részén van. Aman onnan származik, és amikor délen beüt a hőség, és nincs élő ember, aki az ashramban akarna aszalódni, hazamegy pár hónapra, és jóga illetve túra programokat szervez turistáknak.

Helikopterrel a Himalájába

Ő maga javasolta, milyen útvonalon juthatok el leghatékonyabban Delhiből, ő mondta azt is, hogy szálljak helikopterre Dehradunban. Először konkrétan azt hittem viccel, amikor bedobta, hogy ha nem jó a busz, jöhetek helikopterrel is. Jót röhögtem, majd fél órával később kiderült, tényleg komolyan mondta, van ilyen cég, aki mint egy rendes légitársaság utaztatja a helyieket két egymástól rohadtul távol levő pont között.

Metróval mentem a buszállomásra Delhiben, de a nyomorult google maps tök más kijáratot javasolt, így ott kóvályogtam és kilyukadtam egy szeméttelepen, ahol néhány lepukkant busz árválkodott. Már kezdtem magam hozzászoktatni a gondolathoz, hogy hát na, mit csodálkozok még mindig, hiszen ez India… amikor is egy tuktukos mondta, hogy rossz helyen vagyok, nekem nem itt kell buszt néznem. 

Jó emberünk el is vitt azzal a lendülettel egy utazási ügynökhöz, de ott gyorsan lerendeztem őket, mert mondtam, hogy nekem az állami busz kell, állami buszpályaudvarral. Végül megtaláltam (mindezt a nem könnyű bőröndömmel és az egyre nehezebb hátizsákommal), és ha nem a 3-as kijáraton távozok a metróból, hanem a 7-esen, megspóroltam volna fél óra gyötrelmet az életemből.

A busznál már csomóan várakoztak, az volt csak a baj és egy picit aggasztó, hogy épp az egyik kereket szerelték. Pár perces késéssel végül elindultunk, és örvendeztem is, hogy innentől sínen vagyok…

Ki mit tippel? Kb. már egy órája suhantunk, amikor a sofőr megállt az országút szélén és nekiállt kereket cserélni. Szerintem még egy sima autó kerékcseréje sem egyszerű, most képzelj el egy buszt rajta 40 emberrel. Először csak ő szerencsétlenkedett, majd odament segíteni a jegy- és bőrönd kezelő félkarú fiúcska, és kisvártatva a busz összes férfi utasa. 

Kb. egy órát vesztettünk, sík ideg voltam, hogy lekésem a helikoptert, amire jegyem volt, és alhatok a kis koszfészekben. Egy hihetetlen energiabomba indiai orvos lány és egy indiai vállalkozó nyugtatgatott, hogy ne parázzak, amilyen jó energiáim vannak, karmikus biztonságban vagyok és tuti elérem a helikoptert. Lelövöm a poént, igazuk lett.

A koszfészekbe érve elsőként pattantam ki a buszból és követeltem a bőröndöm, mire a félkarú fiú mondta, hogy előbb az útban lévő többi bőrönd gazdája kell jöjjön. Magyaros hetykeséggel közöltem, hogy nekem erre nincs időm, majd az összes bőröndöt lekaptam a buszról. Az első tuktuk ami szembejött, már száguldott is velem tovább a 40 percre lévő helikopter állomáshoz.

Innentől már megnyugodtam, mert tudtam, fel fogok szállni a gépre. Tök időben értem oda, lemérték a súlyom, meg a csomagokét is, még fizetnem sem kellett értük, pedig jóval a megengedett súly fölött voltak, csak éppen a többi utas semmit nem hozott magával egy retikülön kívül. 5 másik indiai csajjal és egy férfi guruval utaztam, tök izgalmas volt megközelíteni a helikopterünket, a guruval muszáj volt egy fotót lőnöm, hát nem sűrűn helikopterezik az ember egy spirituális mesterrel.

Egyébként az amúgy legtöbbször nincstelen, mezítláb az országot járva ételt kéregető gurukhoz képest ez egy igen menő fajta volt, narancssárga lepel öltözékéhez tökéletesen passzoló narancssárga kis bőröndöt húzott és akkora mobilja volt, mint egy fél tégla, és még várták is a végállomáson taxival, viszont ő is szigorúan tartotta magát a mezítlábas protokollhoz.

Az egész repülés kb. fél óra volt, de annyira tökéletes kezdést adott a Himalájás élményeknek, így érkezni, felülről látni a vidéket, a házikókat, az egymás után sorakozó hegygerinceket, a távoli messzeségben a hófödte csúcsokat… 

Aaah még most is kiráz a hideg. A végcél reptere egy kifutópályából és egy üresen kongó épületből állt, ide jött értem kocsival Aman tesója. Uttarkashiban pár napot voltam egy hotelben egy thai lánnyal, aki szintén az ashramból ismerte Amant és kapott meghívást. Két nap múltán keltünk útra 5-en, 3 indiai fiú és 2 külföldi lány. 

Fogalmam sem volt, mire számítsak, ami a terepet illeti, szoktam otthon túrázni, de még a Kékes is csak 1014 m magas, mi meg eleve 2000 méterről indultunk neki és toltuk egészen 3000 méterig. Kocsival mentünk fel a hegyre, a kezdő falucskáig. Vittünk sátrakat, hálózsákokat, kaját, zöldséget stb., de szerencsére ezeket nem mi cipeltük, hanem egy lovacska és a gazdája. 

Már a kocsiút során megálltunk vagy 2x és Aman rituálét vezetett, száraz kókuszdiót tört darabokra, majd minden irányba széthajigálta, miközben valami imafélét mormolt, majd megáldott mindannyiunkat, így kérve a biztonságunkat az út során. Ezt a túra alatt még vagy 3 helyen megismételte, nagyon tetszett, itt mindent átsző a vallás és a hit, a természethez való kapcsolódás, a nap folyamán többször, többféleképpen imádkoznak az istenekhez.

A kis faluban megpakoltuk a lovacskát és elindultunk. Persze az idő máris kezdett elromlani, gyűltek a felhők és a túra felét esőben kellett megtennünk. Még jó, hogy vettünk szép, színes esőkabátokat. Normál esetben kiakadnék egy ilyen természeti csapáson, de igazából a táj annyira lélegzetelállító volt még ilyen ocsmány időben is, hogy nem volt időm sopánkodni, csak mentem, ámultam, fotóztam és figyeltem a lábam elé, mert néhol olyan keskeny volt a párkány, amin gyalogoltunk, hogy nem csodálkoztam volna, ha valaki megcsúszik és leesik a mélybe.

A túra maga 14 kilométer volt, legtöbb része szinte vízszintes, egy szakasz volt csak, ahol kiköptem a tüdőm, mire felküzdöttem magam a köveken, susogós esőkabátban, pofámba zuhogó esővel. Többször találtam magam egyedül, elég flash érzés volt egyedül mászkálni a Himalájában, persze ehhez kellett a biztonságérzet, hogy a többiek is valahol ott menetelnek.  

A túra végén némileg kiborultam azért picit, ugyanis szinte másfél órán keresztül egyedül maradtam, mert Aman elszáguldott a lovacskával és a sherpával (iszonyú gyorsak voltak mindketten), a thai lány meg lemaradt a másik két fiúval, mert ő kb. úgy ment, mint aki egy parkban sétálgat és kacsákat etet, nem mint aki túrázni ment a hegyekbe. Na a kettő között voltam én valahol félúton. 

Az elején még élveztem is, de kezdett besötétedni, s bár az eső elállt, csúszósak voltak a kövek, féltem, hátha letérek véletlenül az ösvényről és nem találom majd az éjjeli menedéket. Egyszer még Aman nevét is kiabáltam, hátha meghallja, és már azon agyaltam, egyedül egy szikla tövében vajon túlélem-e az éjszakai hideget, de aztán egyszer csak, mint a mesében, megláttam a fényeket és eljutottam a kunyhóig.

Gőzölgött az indiai fűszeres tea és ropogott a tűz a kemencében, rajta rotyogott az isteni sárga lencse curry. A viskót egy öregember lakta, ő volt itt az egyik kajiba tulajdonosa, aki az ide kiránduló turistákat látta el élelemmel vagy hagyta, hogy pénz fejében használják a tűzhelyet. Amúgy baromi hideg volt, kb. 4 fok este, 15 fok napközben, ha épp kisütött a nap. 

A bőröndöm összes ruháját magamra húztam, vettem egy meleg pulcsit is a piacon, és Amantól kaptam kölcsön egy sapkát, amit 3 napig le se vettem, abban aludtam, kirándultam és léteztem. Naggggyon hideg volt, el sem tudom mondani. Alig bírtam elaludni. 

Másnap az volt a terv, hogy a bázisról tovább kirándulunk fel a havas gerincek közelébe, de más túrázók lebeszéltek minket, friss hó esett, csúszós és meredek volt az út. Szóval maradtunk a bázison, ami egyébként egy szent hely, közepén egy több ezer éves tavacskával és egy kis kápolnával, ami állítólag Ganesha, az elefánt isten szülőhelye, különleges energiákkal. Hát itt pihengettünk, sétálgattunk a környéken, vagy csak élveztük a pici napsütést. Persze a kápolnában részt vettünk két szertartáson is, majd másnap reggel indultunk vissza ugyanazon az útvonalon. 

Nagyon boldog voltam, és csak úgy száguldottam lefelé a szikrázó napsütésben. Végre mindent láttunk gyönyörű időben is, a maga pompájában, virágba boruló fák, égig érő fenyők, a messzeségben a hófödte csúcsok örökös jelenléte, találkoztam két kis farok nélküli egér-szerűséggel is, nagyon kis cukik voltak, Aman mondta, ez a kis állat Ganesha hordozója és segédje, ha ilyet lát az ember, az szerencsét jelent. Nagyon elégedett voltam.

Igazából az egész élmény annyira lenyűgöző volt, szavakkal nehezen tudom leírni, még a hideg is belefért, és hát nem tudom megmagyarázni, de ezeknek a hegyeknek tényleg ereje van feletted, feltöltődsz, felbátorodsz, felvidulsz, megnyugszol, és elhiszed, hogy tényleg minden úgy jó, ahogy van.

Már el is határoztam, hogy visszajövök a térségbe és alaposabban feltérképezek mindent, megpróbálok majd eljutni néhány fontos és híres indiai templomhoz, amik a hegy közepén vannak és hát egy fél élet, mire eljutsz egyik helyről a másikra. Ladakh, Leh, jövök vissza!

Tarts velem az utazáson, ezen a linken eléred a korábbi és a friss beszámolókat! Ha pedig te is kedvet kaptál egy indiai utazáshoz, csatlakozz a Panchakarma India 2024 zárt facebook csoporthoz! Álmodj egy nagyot és kezd a jövő évet úgy, mint még soha!