Szakadó esőbe lépek ki a buszról, és a pláza felé indulok, jókora pocsolyákat és az őszi kerékvágásba visszazökkenéstől durcás arcú munkavállalókat kerülgetek. A pláza belső tere sápadt neonfénnyel van tele, emberek még alig. Ásítok. Hajnali 10 óra. 

Normális esetben ilyenkor a második kávémat iszogatva ülök az ergonómikus székemben, és valamilyen tartalomfogyasztással készítem fel magam a nap első kreatív feladatára.

De nem ma.

A megbeszélt emeleti kávézó helyén furcsa, műanyag állatkertet építenek csavarpisztolyos munkások. A telefonomra sandítok, hogy újrakalibráljuk a találkozót: egy nem fogadott hívás. A könyvelő már itt van. Természetesen halálpontos.

Hosszú évek óta vagyok katás, amióta marketinges karrieremet feladva ghostwriterkedésbe fogtam. “A katához nem kell könyvelő.” – írta az internet népe fölényesen. A Munkaügyi Központ pároldalas brossúrái érzésem szerint már önmagukkal is ellentmondtak olykor. De nem aggódtam – fizetem az ötvenezret rendesen, a bevételi határ nem fenyeget: mi bajom lehet?

Egy ideig magabiztos voltam a kockás füzetbe vezetett bevételeimmel meg a számlatömbömmel, habár az amerikai, ausztrál, vagy éppen orosz megrendelőim számára sokszor csak magamnak írtam meg a számlát, mert sosem adták meg az adataikat. A gig economy nem a transzparenciáról híres. Amíg megjön a pénz, nem kell tudnom, hol laknak. Sokszor azt sem tudom, mi a rendes nevük. Bármelyik random nicknévből lehet megbízás többezer dolláros fikcióra, vagy tematikus sorozatra egy szakmai blogon.

De azt elég hamar elkezdtem sejteni, hogy a PayPal és a bankszámlám közötti random pénzforgalom nem teljesen elégíti ki a formai követelményeket.

A kata előtti életemben volt már éppen dolgom könyvelőkkel, ha nem is ügyfélként. Nem kívántam vissza az élményt. Félig felújított, aztán valahogy úgymaradt családi házba kellett menni, az udvaron vegyszereshordók és régi autógumik. El a láncra vert, dróthálós kennelbe zárt, torkaszakadtából ugató keverék mellett, fel a padlástérig egy bizonytalan falépcsőn, ahol két meghatározhatatlan korú, kötöttpulóveres asszony ült a barnásszürkére mocskolódott monitorok előtt, amin valamilyen hypertext-alapú, minimum 20 éves szoftvert bűvöltek, miközben egészen nyomasztó mennyiségű aktahalom és nyomtatott dokumentumok áttekinthetetlen dzsungele vette őket körül. Leadási időszak volt, persze, mikor máskor keverednék én könyvelő közelébe?

Szóval egy pár évig hitegettem magam, hogy ura vagyok a helyzetnek, illetve “katásokat úgysem büntetnek” – ezt is az internet népe mondta. De freelancer vagyok, a magam fajtának az életmódjában pedig az egyik kulcsfogalom az egyszerűsítés. Amit csak lehet: kiszervezni. Én egyébként is csak írni akarok. A kata könyvelése elvileg nem para. Elvileg minden rendben. A bevallás is sima ügy – ha elcseszem, a javítás sem nagy kaland. Nekem viszont most már megérne havi párezret az, hogy egyáltalán ne kelljen erről az egészről gondolnom semmit, soha. De akkor jönne az, hogy “ismersz valakit?”, igaz? Meg a “tudtok ajánlani egy jó könyvelőt?”, mindenféle kétes populációjú online csoportokban. Ehhez az egészhez abszolút nincs kedvem, és amennyire magától értetődő lenne, annyira nincsen róluk egy normális adatbázis, sőt, akár egy vállalkozó-könyvelő network weboldal. Nem olyan ez is mint a gig economy? Egyáltalán, miért nincs erre egy app?

Namindegy. Ezt úgyis mindenki érti, aki vállalkozik. A lényeg, hogy ez a Proactive Bookkeeping nevű cég (különös név, miért pont proaktív?) elvileg reális áron bevállalja ezt, és katásokra van specelve, azaz nem a huszonharmadik random púp lennék a kötöttpulóveres néni hátán, ahogy azt teljesen egyértelműen éreztem anno ott, a tetőtérben kialakított irodában, hanem: ügyfél. De nem ez a legjobb. A legjobb az, hogy online nyomonkövethetem a könyvelésemet, realtime, nem pedig félévente kell gyűrött paksamétákkal beállítani egy kialvatlan kötöttpulóveres nénihez – bár egyébként semmi bajom se a kötöttpulóverekkel, se a nénikkel. Csak szeretném azt, hogy az adóügyeim kezelése valamelyest hasonlítson már bármelyik másik huszadrangú szolgáltatásra, amit igénybe veszek, például ha pizzát rendelek, vagy előfizetek egy online kurzusra. A Pro Ab ígérete pedig valami ilyesmi.

Ledobom az átázott ballonkabátom és kezet rázunk. A pincérlánytól americánót rendelek: ha már nem otthon kávézom, legalább tartson sokáig. Előszedem a laptopomat. Ez egy úgynevezett onboarding megbeszélés – az ügyfélkapumra lesz szükség, hogy az alaphelyzetttel képbe kerüljön a szakember. Elvileg soha többet nem kell találkoznunk, amit nagyon helyeslek – ha már kimozdulok a barlangomból, azt nem hivatalos ügyek intézése miatt szeretném tenni. 

De ezen azért túl kell esni, mégiscsak egy bizalmi kapcsolat. Nem mondom, hogy nem vagyok ideges, ami fura érzés. Végülis ők szolgáltatnak nekem, minek izgulni? De tudom, hogy mindjárt cikiben leszek. Kizárt, hogy mindent jól csináltam volna eddig. Talán ezért is utálnak sokan orvoshoz menni, az is hasonló érzés. 

A könyvelő egy jólfésült, harmincas férfi, ami kár, mert itt lenne a lehetőség, hogy megtörjük a kötöttpulóveres nénikről kialakított hamis sztereotípiát. Ez most így elmarad.

A szokásos ügymenet náluk az, hogy egy ún. Alapinfó Konzultációval kezdenek, mivel a katások nagy többsége alapból tökre nincsen képben – ezt végülis meg tudom erősíteni, mivel ott voltam a meetupon, ahol előadtak, és nyeltem nagyokat, amikor kiderültek dolgok, amiket máshogy tudtam… pedig hogy tudhatnám máshogy, hiszen csak hivatalos fórumokról tájékozódtam… a fene se érti ezt. 

Szóval emiatt ezt a részt megpörgetjük, és egyből rátérünk a saját vállalkozásom hivatalos múltjának átnézésére az ügyfélkapun. A ProAb jelenleg 650 ügyfél felett jár, és eddig összesen tizenkettőnél volt minden rendben, amikor átvették a könyvelését. Nincsenek illúzióim, nem én leszek a tizenharmadik. Elmondom az alapokat, főállású katás vagyok, egy Pest megyei kistelepülés a székhelyem. 

Ezután megkérdezi, hogyan fizetek iparűzési adót. Elmondom, hogy úgy, hogy amikor szól a Baloghné az önkormányzatról, hogy most már fizetni kéne, akkor utalok. Nem erre gondolt, hanem hogy fix vagy tételes – az enyém fix, ebben nagyjából biztos vagyok. Két kattintás után megmondja, hogy nálunk amúgy 1,4% az iparűzési adó. Remek.

A következő kérdés, hogy külföldi vagy belföldi ügyfeleim vannak, itt kezd melegedni a pite. Jelenleg dolgozom magyar cégeknek is, de az ebookokat külföldieknek írom, egy amerikai freelancer platformon keresztül… Itt kapok egy rövid beszámolót arról, hogy mi a különbség az EU-n belüli ügyfél, az EGT ügyfél és a harmadik országok között, amit azonnal elfelejtek, mert pontosan azért ülök itt, hogy ezekről a dolgokról lehetőleg ne kelljen tudnom. De abbahagyom az unottan szüttyögő pincérlány stírölését és megpróbálok koncentrálni. Azt értem, hogy az alanyi adómentesség limitjébe nem számítanak a külföldről jövő bevételek, de a kata-limitbe igen. Nem gond, soha nem voltam a limit közelében – egyelőre, teszem hozzá magamban magabiztosan.

Megnyitjuk az EBEV portált, a könyvelő lekéri a törzsadataimat aztán elkezdi lekérni évekre bontva a beadott dokumentumaimat. Itt már szívom a fogam, mert biztosan tudom, hogy nem adtam be semmit a bevalláson kívül a vállalkozás indítása óta. Mit kellene egyáltalán?

Amíg a lekérésre várunk, a könyvelő elmondja ugyanazt az orvosos analógiát ami nekem is eszembe jutott, hogy ilyenkor nyilván izgul az ember, hogy minden rendben van -e, és nehéz szívvel veti alá magát egy ilyen vizsgálatnak. Én már szemernyit sem izgulok, tuti hogy gáz lesz.

Elmondja azt is, hogy mit kéne látni: először is a bejelentő-nyomtatványokat – ezek biztos meglesznek, a T 1041 egyébként is ismerősen cseng. Ezen kívül azonban van adatszolgáltatási kötelezettség, ami minden katásnak 2 doku évente. A 01-es bevallásban az esetleges speciális adónemekről kell nyilatkozni, például arról, hogy van-e cégautóm? Nincs. A gond az, hogy azt is be kell jelentenem, ha nincs ilyen adókötelezettségem. Illetve azt is igazolni kell, hogy van-e alkalmazottunk. Akkor is kell, ha van, akkor is, ha nincs. Utólag viszont nem lehet összesítve leadni, hanem havonta kell! Ez így nyitóban rögtön kb 50 db hiányzó dokumentumot jelent számomra, csak idáig. 

Ezután a könyvelő a lehetséges adókedvezményekről beszél, amíg várunk arra, hogy az EBEV összeszedje magát és kiadja végre az anyagomat. Katásként ne számítsak nagy nyugdíjra, mivel a szolgálati időt is csak 80 százalékban számítják be. Szemétség, de havi 50 ezerért jogos, hogy ne várjunk sokat az államtól. A freelancer oldja meg magának a nyugodt öregkort – a klíma-apokalipszist egyébként is eléggé megsínyli majd a felosztó-kiróvó nyugdíjrendszer, de ez már egy tágabb összefüggés.

Közben megérkezik a lekérdezés eredménye, ezt a következtetést vonom le a könyvelő fájdalmas nyögéséből. Mivel a bevallásaimon kívül nincs semmi beadva, ezért összesen 66 darab nyomtatványom hiányzik. 

Ezután megbeszéljük a folytatást: a következő napokban elintézik a hiánypótlást, utána szerződést kötök velük, teljesen elektronikusan, illetve hozzáférést kell adnom az online számlázó alkalmazásomhoz, ahonnan folyamatosan nyomonkövetik majd a számláimat.

A hiánypótlásnak sajnos van egy darabonkénti költsége, de összességében így is a töredékébe kerül, mint amennyit a NAV sózna rám büntetésként, ha ezekre a hiányokra fény derült volna.

Órákkal később már a megszokott magányomban dolgozom egy amerikai ügyfélnek készülő magánnyomozós thriller cselekményszerkezetén, amikor a mailboxomra sandítva ijedten tapasztalom, hogy több, mint 30 mailem érkezett. Gyorsan megnyitom, attól tarva, hogy betalált valami spammer robot, és látom, hogy mindegyik a NAV-tól érkező elfogadó nyugta: a papírjaim szépen elkezdtek pótlódni, amíg én már rég máshol jártam fejben. Elégedetten bólintok, mert erre a háttérben surrogó tevékenységre vágytam, az érzésre, hogy maguktól történnek a dolgok és nem kell soha az adminisztráción kattognom – én csak írni akarok. Nem beadványokat, hanem sztorikat: kitaláltakat, és megtörtént eseteket, mint amilyen ez a cikk is.

A történet folytatódik, itt a második rész.

MEGOSZTÁS
A Freelancerblog rezidens gonzó riportere: radikálisan őszinte, szélsőségesen szubjektív, és nem tesz úgy, mintha a sztori felett állna. Vallja, hogy a megfigyelőre is hatnak a körülmények, és ez a hatás sem semleges az olvasó számára, mert nem mindig az amúgyis elérhetetlen objektivitáson át vezet az út az igazság felé.