Tisztában vagyunk azzal, hogy sokak számára kifejezetten irritáló ez az egész, amit csinálunk mi, “freelancerek és digitális nomádok”. A jelenség azonban érthető, megvannak a maga okai és teljesen jogos meglátások is húzódnak a háttérben. A felelősség csak részben a miénk, de ettől függetlenül ennek megfelelően kell cselekednünk.
Ez a kép Pintye Timi instájáról van. Ez itt Xcaret Park, a Karib-tenger partján, Mexikóban, tele földalatti barlangokban csobogó folyócskákkal és egyéb természeti látványosságokkal.
Timi digitális nomád: egy kislétszámú nemzetközi marketingügynökséget működtet, amit ő maga épített fel, teljesen helyfüggetlenül. Emellett, és szinte hobbiból, lett tavaly muay thai box és K1 Light magyar bajnok.
A kép alatt a szövegben arról vall, hogy bűntudata van amiatt, hogy mennyire szép az élete.
Timi egy sajnos igen súlyos következményekkel járó nőgyógyászati műtéten esett át májusban és 1 hónapig ágyhoz volt kötve: amikor végre lábra állhatott, egy guggolásból nem tudott segítség nélkül felállni, nemhogy körívest rúgni. Időnként hírt adott magáról a kórházból is, ez a fenti lagúnás kép jóideje az első igazán “digitálisnomádos” kontent, amit kirakott. És ebben írta meg, hogy igazából a betegsége miatt “mert” újra posztolni valamilyen élményéről, mert a hétköznapjai olyanok voltak, hogy felvágásnak tűnik, ha bármit is kitesz magáról. Összerakott egy napirendet, a napfényes Mexikóban, amiben volt futás, muay thai, salsa, jó társaság, jó kaják…
“Most már nem érzem magam rosszul, hogy megosztom ezt veletek, mert már tudjátok, hogy ezekből szinte semmit nem fogok tudni csinálni, amíg teljesen fel nem épülök a műtétből.”
Könnyű lenne elintézni Timit azzal, hogy önbizalomhiánnyal vagy szorongással küzd, vagy hogy túlzottan érdekli a külvilág véleménye. De ebben az Insta-posztban nagyon is valós, nagyon XXI. századi problémák rejlenek, amikkel szerintünk most már foglalkozni kell, legalább egy rövid blogposzt erejéig. Remélhetőleg elindít bennetek egy gondolatfolyamot, amit aztán használni tudtok a hétköznapjaitokban is.
Timi valójában egyáltalán nincs egyedül. Sokan vannak úgy, hogy rosszul érzik magukat a saját sikereik miatt, azért, mert “nekik sikerült”, miközben tömegek küzdenek nehézségekkel akár minden nap. Ha nem vagy teljesen pszichopata, akkor az empátiád motoszkálni fog benned.
Amikor az életed hirtelen elkezd hasonlítani azokra a vágyképekre, amik alapján elkezdtél dolgozni, amiket célul tűztél ki, az egy eléggé megdöbbentő érzés tud lenni. Felmerül a kérdés: mi történik ezután? Mi a baj veled, ha mégsem vagy önfeledten boldog? Mit kezdesz a mindenhonnan feléd záporozó irigységgel, és a vádakkal, hogy mindez pusztán szerencse? Ha az életed álomszerű, akkor a puszta létezésed, és ennek bármiféle dokumentációja a közösségi médiában már önmagában provokáció azok számára, akik ott vannak, ahol amúgy lehet, hogy te is jártál már, de tovább tudtál lépni. És ezért vajon lehet őket hibáztatni?
Ha egy álomban élsz, valójában ki az álmodó?
Érdemes átgondolni egy pillanatra, hogy vajon honnan jöttek azok a vágyképek, amiket elkezdtél üldözni? René Girard, francia katolikus filozófus szerint a vágyaink nem valahonnan “belülről” fakadnak, hanem utánzás (“mimézis”) útján terjednek. Azaz tanultak. A vágyaink sem a sajátjaink. Girard a hatvanas években írt erről, de vannak mai neurológiai kutatások, amik alátámasztják ezt.
Girard korában a tömegmédia már létezett (diadalmenetét járta a televízió), de hol voltak még a XXI. század olyan tökéletes vágykonstruáló platformjai, mint az Instagram?
Ha kissé “hunyorogva” önmagadba tekintesz, a gondolataid pergő filmje mögé, néha elcsípheted, hogy éppen melyik vágyad, ami a saját testedre, a munkádra, a párkapcsolatodra, az életedre vonatkozik, milyen (jellemzően képi…) benyomásra alapozódott. Hopp, ott egy filmrészlet, egy instaposzt, egy hirdetés, ami egy pillanatra mintha valami többről (egy “életérzésről”) szólt volna. Valami, ami valahogy “neked szólt”.
Malcolm Gladwell elképesztően revelatív könyve, a Fordulópont, éppen 2000-ben (21 éve!) térképezte fel, hogyan válik valami virálissá, vagyis hogy hogyan lesz valamiből mém. Az egyik esettanulmányban levezeti, hogy nem a dohányzás a menő: a dohányosok a menők. A cigi egy kulturális szimbólum, ami évtizedek alatt szivárgott le a filmvásznakról a legeldugottabb települések végeire.
Amikor Instán posztolsz, az alábbiak valamelyike fog történni:
- olyan élmény érzetét közvetíted, ami a követőid átlaga számára pozitív, ezért vágyat ébreszt (hétköznap pancsolok egy karibi lagúnában)
- olyan élmény érzetét közvetíted, ami a követőid átlaga számára negatív, ezért szimpátiát ébreszt (hetek óta rohadok egy kórházi ágyon)
- olyan élmény érzetét közvetíted, ami a követőid számára semleges: ezek azok a posztok, amikre senki nem kíváncsi
Az ő bajuk? Felnőtt emberek vagyunk?
Nem feltétlenül haszontalan, ha tisztában vagyunk a felelősséggel, ami azzal jár, hogy kifelé kommunikálunk egy potenciálisan globális platformon, és akik a posztot látják, sosem azt és sosem úgy érzik, mint te, mert ők csak a képet látják, nem az élményt élik át azzal együtt, hogy honnan jöttél, hová tartasz, és úgy általában mi van veled.
Jacques Lacan, egy másik posztmodern francia filozófus és gyakorló pszicháter szerint mindannyiunkban van egy “vágy alakú lyuk”. Teljesen értelmetlen például a “Légy önmagad!” felkiáltás, mert a valódi önmagad, sajnos, sohasem lehet “kész”. Csak egy vágyképed van arról, amilyennek képzeled magad, vagy amilyen szeretnél lenni – de abban a pillanatban, ahogy az énképed elkezd hasonlítani rá, máris újabb vágyakat kergetve fogod keresni a “mégvalódibb” önmagadat. Ez azért is van, mert az összes többi embert “teljesként”, azaz objektumként érzékeljük, és arra vágyunk, hogy a szubjektív énünk is egy ilyen teljes objektummá váljon. Ami, sajnos, nem fog bekövetkezni.
Ártatlan hiba lenne azt hinni, hogy Timi is egy “teljes” objektum: mire vágyhat még? A valóság ezzel szemben az, hogy ő sem lehet teljes soha: láthatod, most éppen arra vágyik, hogy ne sértsen meg másokat azzal, hogy egy lagúnából posztol.
Bár mások számára teljesnek tűnhetünk kívülről, önmagunk számára sosem leszünk azok. Egymástól tanuljuk, hogy mire kell vágynunk, és hogy milyenné kellene válnunk ahhoz, hogy “boldogok, sikeresek” legyünk.
A rendezvényeinkre olyan fiatalok járnak, akik az életüket készülnek feltenni a vállalkozói életformára, vagy már meg is tették, és ezt nyomják akár évek óta. És van ennek az életformának emblematikusabb avatárja ma, mint a “digitális nomád”?
A tevékenységünknek, a fotóinknak, a posztjainknak hatása van, és érdemes lehet odafigyelni arra, hogy pontosan milyen hatásokat is váltunk ki – mert ezek a hatások könnyen átfordulhatnak a szándékainkkal teljesen ellentétes irányba is.
„mások agyával, lelkével és életével játszunk…”
Én személyesen még nem ismerem Pintye Timit, bár járt már a Páholyban, sok közös ismerősünk van. De a személyes ismeretség nélkül is látszik, hogy Timi nem hétköznapi figura. Amióta a FreelancerBlogot nyomjuk, sok olyan emberrel találkozunk, akivel kapcsolatban néha leesik az állunk és vakarjuk a fejünket, mert mondjuk brutálisan sok értéket állítanak elő a munkájukkal és látszólag teljes életet élnek (család, sport, kultúra, utazás…), vagy más szempontból nehezen érthető számunkra, hogyan tudnak így működni: miközben ugye mi magunk is számtalan eseménnyel, cikkekkel és segédanyagokkal segítünk másokat. Elvileg “értünk hozzá”, de vannak olyan példák előttünk és közöttünk, akik látszólag egy másik szinten űzik ezt az egészet.
Azt kéne megértenem ilyenkor, hogy nem kell mindenkinek Pintye Timinek lenni. Hogy én nem őt ismerem, hanem a posztjait, amikből vágyak konstruálódnak bennem. Hogy jó lenne ott lubickolni a lagúnában, de azért örüljek a fejemnek, hogy nem voltam egy nyüves hónapig ágyhoz kötve.
Mindebből két dolog következik, az elsőre már utaltam: nem kell feltétlenül álszerénykedni, de azért használjuk úgy a médiafelületeinket, hogy tudjuk – mások agyával, lelkével és életével játszunk. Ennek egyik módja az lehet, ha konkrét stratégiával működteted a médiafelületeidet, és itt most nem arra gondolok, hogy az énmárkád marketingjének egy platformjaként használod azokat (nem véletlenül van a freelancerek többségének külön profilja személyes és üzleti célokra). A legjobb, ha meghatározol valamilyen konkrét célt:
- Edukáció, vagyis transzparens infóátadás?
- Önkifejezés, félig-meddig “művészi” módon?
- Napló?
- Van küldetésed, aminek a szolgálatába állíthatod a posztjaidat?
Gondold ezeket át, mielőtt legközelebb a függőágyból laptopozva fotózod a naplementét.
A sikeresség problémája
A másik pedig az, hogy mi történik akkor, ha megcsináltad? Ha beállt egy életmód, ami konstans flow, amivel a bankszámlád gyarapszik, ami egészséges és ami lelkileg egyensúlyban tart? Mert nagyjából ezt jelenti a siker.
Nos, a milleniálok és az utánuk jövők körében a válaszok erre a kérdésre mintha kezdenének eltérni a 80-as, 90-es években formálódott generációkétól (amire közvetlenül rálátok, mivel közéjük tartozom). Tisztelet persze a kivételnek, de a régi mainstream válasz az volt, hogy nagyobb ház, menőbb kocsi, exkluzívabb utazások. Ha megvan a vitorlás, akkor a jacht következik. Nincs megállás a maximumig, és hogy ott mi van, azt majd meglátjuk, ha odaértünk. Wall Street Farkasa, Amerikai Pszichó.
De a Fordulóponttal majdnem egyidős a Harcosok Klubja és a Mátrix is.
A mai huszonévesek holisztikusan optimalizálnak: a “jó életet” akarják, nem a jachtot. És ha megvan a jó élet, akkor jön a lelkiismeretfurdalás, és a belső motiváció arra, hogy visszaadjanak. Ezt a sikert valahogy meg kell osztani, és akármilyen minimálisan is, de döccenteni a világ menetén egy olyan irányba, ami szerinted jobb.
A visszaadás legkézenfekvőbb módja a közösség. Talán nem véletlen, hogy az önmegvalósítás csúcspontja egybeesik ezzel: az egyéni siker mellett a teljes lelki harmóniához szükségünk van egy támogató közösségre magunk körül. Az egyéni siker pedig tőkét ad neked ahhoz, hogy létrehozz vagy támogass egy ilyen közösséget, illetve közösségeket, hiszen mindannyian egyszerre sokféle közösségben létezünk.
A sikeresség problémájával nem érdemes megvárni azt, amíg odaérsz. Talán a legjobb, amit tehetünk, az az, hogy a saját sikerünk kovácsolása mellett párhuzamosan, már a kezdetektől fogva gondolunk arra, hogyan tudjuk ezt megosztani másokkal. Girard szerint ez a “memetikus konfliktus” rendezésének módja: proaktívan megbocsátunk másoknak, ahelyett, hogy az ő bocsánatukat kérnénk – esetünkben azért, mert az életünkkel vágyakat konstruáltunk bennük.
Értelmezésében Jézus ebben ment el a végsőkig: a mi esetünkben erre semmi szükség – csak annyi lenne a cél, hogy például Pintye Timi nyugodt lélekkel oszthassa meg saját boldogságát másokkal.
