Mesa-Mayo András 18 évesen beleugrott a nemzetközi vendéglátás világába, de számos kitérője során egyéb üzleti szakértelmeket is szerzett, amelyek tökéletes mixnek bizonyultak ahhoz, hogy aztán Budapest egyik új coworking irodájában alapítóként érkezzen haza Magyarországra, hét éves vándorútja után, amely érintette Lanzarote szigetét, Londont és Shenzhent, többek között. Andrással a Szikra történetéről és koncepciójáról ültünk le beszélgetni, de nyilván alaposan kitárgyaltuk a freelancinggel töltött éveit is, amelyek alatt bringásfutárból lett coworking irodában üzlettárs.
Hogyan lesz valakiből egy coworking iroda társtulajdonosa? Mivel foglalkoztál előtte?
Érettségi után egyből dolgozni kezdtem. Budapestre költöztem. Kecskeméti vagyok de már ismertem a várost, mert a KSI-ben versenyszerűen országúti kerékpároztam és 17 évesen egy nyarat már átdolgoztam a fővárosban bringásfutárként. Aztán Facebookon szembejött velem a Club La Santa nevű hely, ez Lanzarotén van a Kanári-szigeteken. Ez egy olyan hotel- és sportkomplexum, ahová profi versenycsapatok is járnak edzőtáborozni, kerékpárosok, kajakosok, windsurfösök, mindenféle sportból.
Annyira megtetszett, hogy rögtön ki is posztoltam, hogy márpedig én valamikor ott fogok dolgozni. És ez végül két lépésben majdnem sikerült is… Először egy angliai cég hirdetésére beadtam a jelentkezésem, vendéglátós munkákra kerestek embereket, és ez valamiért megfogott, miért is ne, menjünk Angliába! Nagyon jó kaland volt, soknemzetiségű csapat, kiváló volt első külföldi tapasztalatnak. Fél év után megpályáztam egy csapatvezetői pozíciót, ami megüresedett. Nem kaptam meg, viszont kértem konstruktív visszajelzést és abszolút semmit nem tudtak mondani arról, hogy most miért nem, és legközelebb mi kellene ahhoz, hogy megkapjam az állást. Úgyhogy vettem egy egyirányú jegyet Lanzarotéra, egy hét hostellel, összepakoltam a bicómat és odaköltöztem.
A la santásoknak szimpatikus voltam ugyan, de pozíció nem volt, és mondták is, hogy ritkán szokott lenni… Nem adtam fel, és folyamatosan visszajártam hozzájuk, mert ha egyszer kell egy ember, akkor kapóra jöhetek nekik ahelyett, hogy behívjanak valakit interjúztatni mondjuk Dániából. De közben el kellett kezdenem dolgozni. A Club La Santa Lanzarote egy csendesebb részen van, egy ismerősöm viszont pont ekkor jött a szigetre, a másik oldalra, ahol az éttermek, hotelek vannak, ami inkább a klasszikus turistáknak szól. Úgyhogy átköltöztem hozzá, kinyomtattam ötven önéletrajzot és körbejártam az éttermeket: másnapra megvolt a munkám és a fix lakásom is, amit közösen béreltem egy pultossal, aki szintén aznap kezdett.
És a munka mellett akkor csapattad a bringát, élted az álmot? Attól függetlenül, hogy nem pont oda kerültél, amire eredetileg vágytál? A Kanári mégiscsak egy tipikus álomdesztináció…
Tök jó volt! Csak annyi volt a gond, hogy az ottani társaság számára a kikapcsolódás nagyjából kimerült a kocsmázásban, miközben egy olyan helyen éltünk, ahol számtalan dologra volt lehetőség. Így is három-négy órát bringáztam minden nap, keresztül-kasul bejártam a szigetet, gyakorlatilag azóta sem bicikliztem annyit, mint ott. De a közösség miatt pár hónap alatt azért ráuntam. Ibiza lett volna a következő tervem, és amikor éppen erről beszélgettem egy haverommal Skype-on (egy étterem mellett egy lépcsőn ülve, mert otthon nem volt netem) megkérdezte, hogy miért nem megyek ki hozzá Kínába? Úgyhogy kiköltöztem Kínába. Shenzhenbe, Hong Kong mellé. Egyébként ez egy gyárváros, itt gyártotta a Foxconn is az iPadeket, telefonokat, és a Samsung miatt sok volt itt a koreai fejes. Angolra tanítottam főleg koreai diákokat és az angol nyelv iránt szintén lelkesen érdeklődő anyukáikat, akik két golfozás között eljöttek hozzám leckéket venni. Az ismerősöm is ezt csinálta, aki hívott Kínába, és az ő másik ismerőse éppen hazaköltözött Magyarországra. Az ő ügyfélkörét vettük át ketten. Szóval úgy érkeztem ki, hogy heti 10 órára már volt ügyfelem.
Könnyen belejöttél a nyelvtanításba?
Könnyen ment, különösebb szenvedélyem nem volt iránta, munka volt. De elég jól fizetett időarányosan. Rugalmas beosztásom volt, ezért például megtehettem, hogy kedden és csütörtökön minden este fixen elmentem ultimate frisbee-t játszani. Ez életem egyik legjobb döntése volt. Mivel frissen érkezve alig ismertem valakit, ez a közösség miatt is jól jött, és nagyon jó ismeretségek születtek belőle. Sok amerikai volt köztük, mivel ott ez a sport tesiórán anyag, de teljesen nemzetközi volt a közösség. Például egyszerre kezdtem egy orosz sráccal, akinek aztán voltam az esküvőjén hét évvel később Skóciában, ahol egy osztrák lánnyal házasodott össze, mielőtt kiköltöztek Kolumbiába…
Ez a társaság mindenre kapható volt. Ha buli után, szombat reggel, másnaposan azt mondom, hogy menjünk ki wakeboardozni, akkor jöttek wakeboardozni. Beültünk utcai sütögetős helyekre társasozni. Tényleg mindent csináltunk, ez volt az, ami meghatározta azt, hogy ötször hosszabbítottam vízumot, és több, mint egy évig kint voltam, és még ezután is visszamentem volna, de aztán máshogy alakultak a dolgok: éppen Londonban voltam két vízum között, amikor kaptam egy ajánlatot egy étterembe, ahol nagyon pörgős volt a tempó és nagyon élveztem az egészet, úgyhogy ottmaradtam és kialakult bennem a kép, hogy a vendéglátás lesz az én karrierem. Sőt, egy idő után szándékosan átmentem onnan a Shoreditch House-ba, amiről az a legenda járta, hogy óriási a pörgés és senki nem bírja egy évnél tovább.
A következő években be is futottam egy pályát, pincérből főpincér lettem, dolgoztam abszolút fine dining, Michelin csillagos étteremben is, csak azt nagyon unalmasnak találtam, illetve semmilyen teret nem adott arra, hogy a személyiségedet belevidd, és magad tedd különlegessé a vendég élményét. Persze vannak olyan Michelin-csillagos helyek is, ahol ez megvan – csak ez éppen nem ilyen volt. Ezért visszamentem a Shoreditch House-ba, de már menedzserként, majd két év alatt az egyik éttermüknek a vezetője lettem.
Aztán megváltozott a a cégvezetés, és egyre inkább árral szemben úsztam, ez vitte el az energiáim nagy részét, ami fárasztó volt, különösen, hogy a számok engem igazoltak. Már három éve ott dolgoztam, tökéletesen ismertem a helyet. A privát klub egyik tagjával egyre többet beszélgettem, neki digitális marketingügynöksége volt, és a munkafolyamatait kellett volna egy kicsit rendbeszedni, én meg a brit pénzügyi és könyvelési rendszerekbe ekkor már nagyon mélyen beleástam magam, mivel folyton igazolnom kellett a döntéseimet az árral szemben úszás során. Úgyhogy elkezdtem vele dolgozni. Egy csomó rendszert nála tanultam meg használni, mint például online aláíró-platformok integrálását, felhőalapú könyvelőprogramokat, ilyesmiket. Utána három hónapra Indiába mentem egy étteremnyitásra, ahonnan családi okok miatt hazajöttem 2019 februárjában, és ekkor érkezünk meg a Szikra nyitásához, kacskaringós úton…
Volt valami közöd eddig a pontig a coworkinghez?
Igen, ilyen irodákban dolgoztunk a marketingcéggel Londonban, és ekkor már engem is komolyabban kezdett érdekelni a dolog. Belegondoltam, hogy a vendéglátásban mi az, amit adunk: a hely hangulatát, a tereket, a szolgáltatásokat, a kaját és a piát. És mi a két legnagyobb problémaforrásod? A kaja és a pia. Ha ezek iszonyat jók, akkor berakhatsz pár széket egy raktárba és nevezheted étteremnek, akkor is tele lesz. És ezért ezt is a legkönnyebb elszúrni.
A coworkingben ugyanúgy szolgáltatsz és embereket vendégelsz meg, a problémáik megoldásán dolgozol – csak kaja és pia nélkül. Ez nagyon bejött, és elkezdtem magam beleásni, hogy megy ez nemzetközi szinten és itthon. Nagybátyámnak több cége van, az egyik szoftverfejlesztő és tesztelő, a másik honosítással foglalkozik és nekik kellett budapesti iroda, nagyjából 200 négyzetméter. Ez a gyönyörű hely pedig 800 volt. De nagyon tetszett nekik, úgyhogy már tőlem függetlenül azon kezdtek gondolkodni, hogy mit kezdjenek a “maradékkal”. Így jött létre a Szikra, az ő cégük pedig a normál piaci áron bérel irodát a Szikra Space Kft.-től.
Mit lehet tudni erről az épületről?
Kaszinó és vendéglő volt, aztán 1990-ig trafóként működött. 2015-ben átesett egy nagyfelújításon, ez a jelenlegi szerkezeti állapota is, tehát falakhoz nem nyúltunk. Az Origo irodája is volt egy időben az emeleti részen, tehát gyakorlatilag irodaházként üzemelt. Tavaly áprilistól szeptemberig összeállt a hely, én viszem a weblapokat, a partnerkommunikációt, a közösségi médiát.
Tehát az emeleten kiadó irodák, alattuk közösségi iroda: ez a hibrid koncepció, ami most trendnek látszik az egész irodabérlési piacon.
Így van. Nekem az a hozzáállásom, hogy a hosszútávú irodabérlők fedezik a kiadásainkat, a coworking innentől kezdve tud lenni egy szerelemgyerek, amibe aktívan bele tudjuk tolni az erőfeszítéseinket. Hiszen egy irodabérlő céggel egy idő után nincs sok munka: kezeled a bérlők küldeményeit, odafigyelsz az igényeikre, naponta kitakarítod az irodáikat, de ha már minden ki van adva, akkor nincs marketingigényed, és a bérlők állják a költségeket. Főleg amikor már a megtérülés is biztosított. Ezen a ponton még többet tudsz a coworkingbe forgatni, és el tudsz vállalni nulla bevétellel járó rendezvényt is, ezzel pedig adni tudsz a közösségnek. Mi alapvetően közösségi irodaként gondolunk magunkra, ebben a szemléletben adjuk ki az irodáinkat is, nincsenek “közösségi tér-szorzók”, szervízdíjak és egyéb járulékos költségek, egy számla van, egy fix összeggel, és nem kell 5-10 évre leszerződni, ez az előnyünk egy klasszikus irodaházhoz képest.
Mennyire könnyű irodabérlőket találni egy ilyen üzleti modellben működő irodaház számára?
Itt jön be az, hogy mi azért mégiscsak egy coworking iroda vagyunk, és van ezzel egy kis edukációs feladatunk még, mert az irodabérlők négyzetméterárban gondolkodnak alapvetően, és ha így nézed, akkor az általunk kínált ár elég rosszul hangzik a piachoz képest, ezért kell hangsúlyoznunk azt, hogy ez miben más. Abban, hogy nincsenek egyéb költségek, ebben van székhelyszolgáltatás, 24 órás beléptetés, ingyenes tárgyalóhasználatra keret, tehát nem kell külön tárgyalót is fenntartanod… sok jó vonzata van ennek a modellnek, csak meg kell kapnunk az esélyt, hogy ezt el tudjuk mondani.
Azt gyanítom, hogy az irodáitok bérlői is majd olyan körökből kerülhetnek ki elsősorban, akik valamilyen szálakon azért kötődnek a freelancer-gazdasághoz.
A még kiadó négyfős irodánk iránti érdeklődő valójában egy Szikra-tag, aki építészként dolgozik, és vannak más szabadúszó építész ismerősei: közülük keres maga mellé embereket, akikkel kivenné az irodát. Tehát ez egy baráti társaság lenne, akik nem feltétlenül együtt dolgoznak, csak ismerik egymást és szívesen dolgoznának együtt, egy külön térben, saját hellyel és asztallal, de mégsem kell egyedül fenntartaniuk irodát maguknak. Ha szétdobják az árát, akkor úgy jön ki, mint egy korlátlan bérlet a Szikrában. Tehát ha páran összeálltok, megvan a lehetőségeket arra, hogy privát helyetek legyen.
